A nő egyedül ült egy padon a park szélén. Éppen az elmúlt éveken gondolkodott, amit nem éppen így tervezett, amikor tinédzser volt. Mert munkája az volt, amit szeretett, meg volt egzisztenciája, lakás, karrier, barátok, csak éppen a Nagy Ő nem volt sehol…  Azt gondolta, a boldogság majd megtalálja, keresgél egy kicsit a rengeteg férfi között, és majd csak megleli azt, akit neki teremtettek, vagy éppen fordítva, rá találnak. Egyébként mindenki így gondolkodott körülötte, a szülei, a barátnői, meg az összes magazin, a filmek – jön majd egy rendes férfi… A karma, az univerzum, Isten, vagy életmódtanácsadó könyvek sem segítettek, és úgy tűnt, hogy nem akarnak. Hűtlenek, hülye macsók, gyerek-férfiak okoztak neki csalódást, egymás után, egyre csak növelve kétségbeesését. Eleinte magát hibáztatta, de dolgozott önmagán, megerősödött, éberen figyelte magát, és a világot, de így sem lovagolt be az életébe a “herceg fehér lovon“. Ezen már csak mosolygott, mivel már tudta, hogy jó esetben csak besétál majd valaki… Csak sétálna már… Mintha a vágyott boldogság elrejtőzött volna a hétköznapi teendők ismétlődő snittjei, a város óriási, szürke épületi, a nyüzsgő, ideges embernyáj, a háza előtt álló vén fák lombjai mögött, csakhogy ne találja meg soha. Mert az évek peregtek, és a keresés, a várakozás egyre nehezebbé vált, mintha egy boldog párkapcsolat, a nagy szerelem csak az ócska, kihipózott hollywoodi mesékben, meg cukormázas, gejl bestsellerekben létezne…

…aztán 32 évesen megtalálta, nagyon hirtelen azt az érzést, amit annyira hiányolt. Megtalálta őt, aki megbízható, vele van mindig, ha baj van, kérdés nélkül kitalálja mire van szüksége, hűséges, mindig lehet rá számítani, de nagyon vicces is tud lenni. A nő ült a padon, és észrevette őt, ahogy lelkesen szalad felé. Marcikám!!! Kiskutyám! A fürge yorkshire terrier az ölébe ugrott, és fejét a nő hasába fúrta, aztán leült az ölébe, és vidám gombszemeivel nézte őt. – Ejh de szeretlek, Marcika! Persze Marcinak nem annyira örültek a szülők, akik már egy unokát szerettek volna dédelgetni egy szőrpamacs helyett, a barátnői is csak húzták a szájukat, mivel nem voltak nagy “kutyások”. De őt ez nem érdekelte, gondoskodott az ebről, sokat sétált, kirándult, sőt utazott is vele, ő pedig túlcsorduló, önzetlen szeretettel hálálta meg a törődést, ahogy egy jó kutyához illik. Most így ültek Marcival a padon, boldogan szemlélődve, amikor váratlanul hozzájuk lépett egy magas férfi, akit még soha nem látott a környéken, kezében póráz, annak végén egy békésen álldogáló törpesnaucerrel. A férfi megszólította a nőt: Hello! Aranyos kutyusa. Mi a neve?