“Hey now, hey now Don’t dream it’s over”

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Elég pocsék egy nap volt, nagy nyomással, extra nagy stresszel, ordító vezetőséggel, ideges kollégákkal, nyári hőséggel. David felkapta az aktatáskáját, zakóját, és átizzadt ingben rohant a kocsijához. Beült, bekapcsolta a klímát – “elég volt ebből a kurva cégből!” Kihajtott a mélygarázsból, és egy hirtelen gondolattól vezérelve nem hazafelé vette útját, hanem csak úgy, felhajtott az autópályára. Barátnője vezetőknek való csapatépítőre ment, így nem is várta otthon. “Alig látom mostanában” – gondolta, és rálépett a gázra. A fekete Audi meglódult, a motor halkan duruzsolt, a Nap lemenőben mindent aranyfénnyel vont be. David nagyon elégedett volt magával, a mai küzdelmes nappal, hiszen minden szarságot legyőzött. Jó kis üzletkötői munkája volt, és a “mindent leszarok” mentalitásával sikerült görcsök nélkül, gátlástalan közönnyel végeznie a munkáját. Miközben erre gondolt, elhagyta a várost – csupa acél ipari parkok, majd frissen zöldellő szántóföldek suhantak mellette. Mostanában nosztalgikus hangulatban volt, így a 80′-as, 90′-es évek zenéi szóltak a kocsiban – Simple Minds, Tears for Fears, Talk Talk, OMD, Depeche Mode, Crowded House, meg ilyesmik. Keze a kormányon dobolt, néha bólogatott, vagy megpróbált énekelni. Gyerekkorában mindig ezeket a bandákat nézte a tévében, a videoklipes műsorban, aztán meg nagy nehezen megszerezte őket kazettán. Aztán teljesen más lett az ízlése, de mindig jól esett visszatérni ehhez a korszakhoz. Eszébe jutottak a régi nyaralások, amikor lementek a nagy tóhoz nyaralni, vagy a tengerhez, egész nap csak fürödtek, játszottak, pihentek, az apja folyton az anyját ugratta, amin ő meg a húga csak nevettek. Hiányzott neki ez a gondtalan lézengés, viccelődés, könnyedség, már halott szülei, és húga, aki nagyon távol élt. “Végül is csak 60 mérföld ide a tenger…” A kocsi tovább száguldott, az autópályát szegélyező lámpák hosszú fénycsíkokká váltak, az ég, és a csillagok furcsán elmosódtak, különös villódzó, színes fények sisteregtek az ablak körül. “Pedig nem is ittam vagy szívtam semmit…” David furcsán kezdte érezni magát, szorító, tompa fájdalom járta át tagjait, enyhén szédelgett, de tartotta az irányt. Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, és belenézett a tükörbe, és hangosan ordított. Gyerekkori önmaga nézett vissza rá a visszapillantótükörből. Gyorsan megnézte a kezét, és a lábait, amelyek kicsik lettek, pont akkorák, mint amikor tíz éves volt. Furcsa módon mégis leért a lába a pedálokhoz, keze pedig felért a kormányhoz, vezetett tovább és elkezdett kacagni. Fél óra vezetés után elért a nyaralóvároshoz, ahol mindig megszálltak, majd a világoskékre festett tengerparti házhoz hajtott, ahol mindig megszálltak. Óvatosan megállt, lekapcsolta a motort, majd kimászott a kocsiból. Nem érezte magát furcsán, hiába volt megint gyerek méretű. Lehajította magáról a komikusan túlméretezetté vált nadrágját, ingét, cipőjét, csak az alsónadrágja maradt rajta, ebben futott a tenger felé. Leült a parton, és sokáig nézte a morajló tengert, a csillagokat, a sötét hullámokat. Egyszer csak hangokat hallott, a házból jöttek, és furcsa, de ismerősek voltak. “Kisfiam! Gyere be, nagyon késő van már! Túl sokat bámulod a tengert!” David elkerekedett szemmel nézte szüleit, és húgát, ahogy kilépnek a házból, gyorsan felpattant, és odaszaladt hozzájuk, apja nyakába ugrott, majd sírni kezdett. Sokáig folyt a könnye, aztán szép lassan megnyugodott, apja bevitte a házba, befektette az ágyba, és mély, megnyugtató hangján mesélt neki. David nem akarta, de végül csak elnyomta az álom… Másnap a tengerparton ébredt, “felnőtten”, egy szál alsónadrágban, kócosan. Rettenetesen fájt a feje, szemei égtek, az ég furcsa színekben játszott a felkelő Nap fényében. Kétségbeesetten nézett körül. Kocsija sértetlenül állt a part melletti parkolóban, ruháival együtt, a tengerparti ház azonban teljesen üres volt.

“Hey now, hey now Don’t dream it’s over” (idézet a Crowded house – Don’t dream it’s over című dalából)

Szerelem

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A nő egyedül ült egy padon a park szélén. Éppen az elmúlt éveken gondolkodott, amit nem éppen így tervezett, amikor tinédzser volt. Mert munkája az volt, amit szeretett, meg volt egzisztenciája, lakás, karrier, barátok, csak éppen a Nagy Ő nem volt sehol…  Azt gondolta, a boldogság majd megtalálja, keresgél egy kicsit a rengeteg férfi között, és majd csak megleli azt, akit neki teremtettek, vagy éppen fordítva, rá találnak. Egyébként mindenki így gondolkodott körülötte, a szülei, a barátnői, meg az összes magazin, a filmek – jön majd egy rendes férfi… A karma, az univerzum, Isten, vagy életmódtanácsadó könyvek sem segítettek, és úgy tűnt, hogy nem akarnak. Hűtlenek, hülye macsók, gyerek-férfiak okoztak neki csalódást, egymás után, egyre csak növelve kétségbeesését. Eleinte magát hibáztatta, de dolgozott önmagán, megerősödött, éberen figyelte magát, és a világot, de így sem lovagolt be az életébe a “herceg fehér lovon“. Ezen már csak mosolygott, mivel már tudta, hogy jó esetben csak besétál majd valaki… Csak sétálna már… Mintha a vágyott boldogság elrejtőzött volna a hétköznapi teendők ismétlődő snittjei, a város óriási, szürke épületi, a nyüzsgő, ideges embernyáj, a háza előtt álló vén fák lombjai mögött, csakhogy ne találja meg soha. Mert az évek peregtek, és a keresés, a várakozás egyre nehezebbé vált, mintha egy boldog párkapcsolat, a nagy szerelem csak az ócska, kihipózott hollywoodi mesékben, meg cukormázas, gejl bestsellerekben létezne…

…aztán 32 évesen megtalálta, nagyon hirtelen azt az érzést, amit annyira hiányolt. Megtalálta őt, aki megbízható, vele van mindig, ha baj van, kérdés nélkül kitalálja mire van szüksége, hűséges, mindig lehet rá számítani, de nagyon vicces is tud lenni. A nő ült a padon, és észrevette őt, ahogy lelkesen szalad felé. Marcikám!!! Kiskutyám! A fürge yorkshire terrier az ölébe ugrott, és fejét a nő hasába fúrta, aztán leült az ölébe, és vidám gombszemeivel nézte őt. – Ejh de szeretlek, Marcika! Persze Marcinak nem annyira örültek a szülők, akik már egy unokát szerettek volna dédelgetni egy szőrpamacs helyett, a barátnői is csak húzták a szájukat, mivel nem voltak nagy “kutyások”. De őt ez nem érdekelte, gondoskodott az ebről, sokat sétált, kirándult, sőt utazott is vele, ő pedig túlcsorduló, önzetlen szeretettel hálálta meg a törődést, ahogy egy jó kutyához illik. Most így ültek Marcival a padon, boldogan szemlélődve, amikor váratlanul hozzájuk lépett egy magas férfi, akit még soha nem látott a környéken, kezében póráz, annak végén egy békésen álldogáló törpesnaucerrel. A férfi megszólította a nőt: Hello! Aranyos kutyusa. Mi a neve?

Zoli és a Rubik kocka

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Károlyka az 5./A osztály legjobb tanulója volt, ennek minden előnyével, és átkával együtt – hiszen míg a tanárai szerették, addig osztálytársai a hierarchia legaljára taszították őt. Károlyka persze a maga hasznára tudta fordítani, hogy eminens. Azzal, hogy megírja más leckéjét, illetve suttyomban segít a dolgozatoknál osztálytársainak, sikerült megvásárolnia nyugalmát. Ettől függetlenül érezte a felé áradó megvetést, és irigykedve figyelte kerek szemüvege mögül az osztály jóindulatú, hatalmas erejű melákjának, Zolinak a népszerűségét. Nem értette, hogy miért kedvelik a pirospozsgás óriást, aki minden hülye viccen harsányan nevetett, és meglehetősen nehezen vette a tanulás állította akadályokat.”Miért nem szeretnek engem? Okos vagyok, mindenre tudom a választ, megnyertem a városi matekversenyt…!” Károlyka egyre jobban haragudott Zolira, aki egyébként nem bántotta őt, sőt titokban még fel is nézett rá esze miatt. Károlyka haragja azonban egyre csak nőtt, egészen akkorára, hogy álnok, sunyi tervet szőtt az óriás ellen. Az osztály eminensének egyik kedvenc játéka a Rubik kocka volt, amit 30 másodperc alatt sikerült visszaforgatnia sovány tudóskezeivel az alapállapotába. Károlyka egyik nap bevitte kockáját az iskolába és elkápráztatta az osztályt tudományával. Senki nem tudta olyan gyorsan forgatni a kockát, mint Károlyka, és aki megpróbálta, az megszégyenülten kullogott vissza a padjához. Károlyka ezután Zolihoz lépett, és felé nyújtotta a kockát. Zoli nem örült a kihívásnak, és tudta, hogy egyáltalán nem fogja tudni visszaforgatni a kockát, hiszen számtalanszor megpróbálta otthon, de egyszerűen soha nem ment. Szőke, pufók feje egyre vörösebb lett, Károlyka pedig sunyi elégedettséggel figyelte a nagydarab fiú zavarát. Zoli arcán valami felismerésféle suhant át, eszébe jutott ugyanis amit Nagy Sándorról és a Gordiuszi csomóról tanultak. Széles mosollyal elvette a kocát Károlykától, és így szólt:  “Te 30 másodperc alatt rakod ki a Rubik kockát, én viszont 1 másodperc alatt baszom szét!” Zoli nagy erővel a földhöz vágta a kockát, ami hangos csattanással darabokra esett szét. A melák gyerek elégedetten karba fonta karjait, és nyugodtan, mosolyogva nézett Károlykára, az osztály többi tanulója pedig hangosan nevetett és kiabált: Ez az! Hejj, hejj! Zoli a király!

Filozófusok kertje

On Szerző: K.R.Á.itt: egy fotó/egy sztori, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A férfi részegen támolygott a Gellért-hegy oldalában, és egyszer csak nyolc, sötét kísérteties alakra lett figyelmes az langyos, nyári éjszakában, a halványan világító lámpák gyér fénypásztái között. Közelebb botorkált, és nagy nehezen nyolc szobrot számlált meg. Hunyorgott, és megnézte, hogy mi van kiírva a szobrokhoz: Filozófiai kert. Végignézegette a szobrok alatti fémtáblácskákat, – ami nem ment egy könnyen – az alábbi nagy emberek neveit olvasta le róluk: Ekhnaton, Jézus, Buddha, Lao-ce, Ábrahám, Assisi Szent Ferenc, Daruma (Boddhidarma), Mahatma Gandhi. “Micsoda illusztris társaság!” – gondolta, és leült közéjük a földre, miközben figyelte a várost, hányingerrel küszködött, fájt a feje, és szomorkodott egy sort a gondjain. Egyszer csak halk sustorgásra lett figyelmes, mintha halk beszédet halott volna. Képtelenségnek tűnt, de úgy hallotta, hogy a szobrok hozzá beszélnek. Felkelt és óvatosan odament Eknatonhoz, és fülét a szobor szájához tartotta. Eknaton így szólt: „A földre a halál sötétsége borul”.  A férfi rémülten elhátrált, és szobortól szoborig lökte magát, de közben meghallotta, mit súgnak neki a rég holt férfiak.

Jézus ezt súgta: “Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Boddhidarma ezt súgta: “Mindenki ismeri az utat, mégis kevesen járnak rajta.“

Buddha ezt súgta: “a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés…”

Lao-ce ezt súgta: “Minél többet tudsz, annál kevesebbet értesz.”

Assisi Szent Ferenc ezt súgta: “A Mennyország a pokol kapujánál van.”

A férfi már nem hallotta mit ismételget Gandhi és a fekvő Ábrahám szobra, mert sikerült elég távol evickélnie furcsa csoporttól. Rémülten nézte a fekete szobrokat, akik még mindig beszéltek hozzá. Aztán elájult, a város elsötétült, a világ elsötétült, minden elsötétült.

Larry és Pete

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Forró nyári nap volt, Larry egy parkban ült, egy padon, egy hatalmas, árnyat adó platán alatt. Rövidnadrág, egy ócska, de viszonylag tiszta póló, és szandál volt rajta, a pad mellett ott volt Larry bevásárolókocsija, mindenféle kacattal (esőkabát, konzervek, újságok, üres sörösüvegek, stb) megpakolva. Larry hajléktalan volt. Most is éppen ezen gondolkodott, és hosszú szakállát simogatta közben. Elég szerencsétlenül alakultak a dolgok: jelzálog, válás, alkoholizmus, egy kis munkanélküliség – és már az utcán is találta magát. Végül is túléltem, és a piáról is nagyjából sikerült lejönni… Apró örömök, mint ez az árnyákos fa… Így üldögélt és morfondírozott Larry, amikor a közeli parkolóban megállt egy fekete BMW, és kiszállít belőle egy kövérkés, jól öltözött fickó. Larry felismerte egyik régi kollégáját, aki – úgy tűnik – megcsinálta a szerencséjét. Már akkor is látszott, hogy többre fogja vinni, amikor a gyárban művezetők voltunk… Larry gondolt egyet, és elkiáltotta magát:

– Hé Pete! Hello! Larry vagyok, megismersz?

Pete odapillantott, de gyorsan elkapta a fejét, és kissé zavart arckifejezéssel berohant a szemben lévő irodaépületbe. Larry nem volt túlságosan csalódott, számított a dologra, úgyhogy nyugodtan üldögélt tovább…

…aztán a következő napon jött az Apokalipszis. Legalábbis így nevezte a kevés túlélő, aki megmaradt utána. Háború, vírusfegyverek, járványok, anarchia… Az egész nagyon gyorsan történt, olyannyira, hogy az emberek többségének fogalma sem volt róla, hogy mi ez az egész. Larry meg néhány hajléktalan haverja a káosz kitörésekor felmenekült a hegyekbe, a zord, és hatalmas erdőkbe. Ez minden gond nélkül sikerült nekik, mivel az egymást öldöső embereket továbbra sem érdekelték a hajléktalanok. Egészen jól elvoltak az erdőben, ahol más élelmesebb, és szerencsére jóindulatú emberrel is találkoztak, akikkel aztán együtt vadásztak, gyűjtögettek, és kezdetleges hajlékokat építettek. Lent rettenetes mészárlás folyt, ólmos füst és halál szállt a biztonságos hegyek felé. Aztán csak félelmetes csend maradt, a városok fényei kihunytak, a rádió csak sistergett… Hónapokkal később páran elhatározták a “fentiek” közül, hogy körülnéznek a lenti világban. Larry is így tett. Borzalmas volt, amit ott talált, csak komor, fekete romokat, rengeteg halottat, és néhány kétségbeesett, lompos, rettegő túlélőt. Larry segített akinek tudott, és hasznos tanácsokkal látta el a megmaradt embereket, akik nagyon hálásak voltak a férfinak. Larry szerény maradt, és azt mondta mindenkinek, hogy: az Apokalipszis előtt is ugyan ezt csináltam – csak túléltem haver… Larry önbecsülése visszatért, és méltóságteljesen tolta maga előtt kiszolgált bevásárlókocsiját, és járta szomorúan a halott világot, ahol mindenki hajléktalanná vált. Egy nap, egy már rég halott városban az üszkös romok között egy fekélyekkel, és gennyedző sebekkel borított, csont és bőr férfi szólította meg Larry-t.

– Hé Larry! Hello! Pete vagyok! Nem ismersz meg?

Larry megállt, hosszan nézte a vézna roncsot, majd lassan nemet intett a fejével. Ezután benyúlt a kocsijába, kivett két babkonzervet, az út szélére tette, majd megindult és tolta tovább rozoga bevásárlókocsiját.

Kávészünet

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A két irodista a folyosó végén lévő kávégép előtt beszélgetett. Ez volt a napjuk egyik fénypontja, ezért aztán legalább egy nap háromszor kimentek kávét és cappuccinót inni, aztán az udvarra cigizni. Általában értelmetlen beszélgetéseket folytattak, amellyel az értelmetlen munka okozta fásultságot próbálták valamelyest oldani.

– Áhhh minden okos már! A szemüveg, a kocsi, a telefon, a tévé, a konyha… Ez a technika nagyon gyorsan fejlődik! – mondta az egyik.

– Hát igen, nem semmi… – sóhajtott a másik.

A kávéautomata furcsán berregett, és nem helyezte az adagolóba a poharat, ugyanakkor nem jött kávé sem a pohár helye feletti csőből. Az irodisták bosszúsan nézték a gépet, majd káromkodni kezdtek, és jó párszor bele is rúgtak.

– Te rohadék! Add már ki a kávémat! Baszd meg köcsög!

Ekkor a kávéautomatán lévő kijelzők furcsán villódzni kezdett, majd a kávéadagolóból forró kávélé zúdult a két férfire. Ezután fémes zörejek kezdetek kiszűrődni a gépből, amelyek, a leforrázott irodisták legnagyobb ámulatára szavakká álltak össze:

– Nesze barmok, basszátok meg Ti!

Erővágó

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A város egyik legszebb nevezetessége a 120 éves híd volt, amely méltóságteljesen nyújtózott el az alatta hömpölygő sötét folyó felett. Turisták százai látogatták meg minden nap, és sétáltak át rajta a városi panorámát bámulva. Míves vaskorlátaira nagyjából negyed százada a szerelmesek lakatokat aggattak, hogy biztosítsák egymást szerelmükről, hűségükről, illetve annak örök voltáról. Több ezer, különböző színű, és méretű lakat díszelgett a  korlátokon, és nap, mint nap gyarapodott a számuk. Különösen igaz volt ez az elmúlt öt évre, amikor is a turizmus rendkívüli mértékben fellendült a városban.

A Városvezetési Tanács Területkezelési Osztályának igazgatója behívatta a egy téli napon K.-t, akit kissé meglepett a megkeresés, és kíváncsian nyitott be felettese irodájába. Az igazgató előadta kérését:

Nem sokat kertelek K.! Nehéz lesz a munka. A feladat a következő: előirányzottan 5000 lakatot kell leszednie a régi hídról, mivel túl sok a lakat a hídon, eljött a ritkítás ideje. A munkát januárban kell végeznie, minden éjszaka este 11-től, hajnal 3 óráig. Természetesen éjszakai pótlékot kap, és további premizálást, hiszen különleges a feladat, és nehezek a körülmények. Az időpont sem véletlen, mivel a legnagyobb hidegben, éjszaka egyetlen turistának sem jut eszébe a hídon korzózni. Nos, elfogadja a munkát?

K. természetesen elfogadta a feladatot, hiszen nagyon jó volt a pénz, amelyből gondolatban már egy nyaralást tervezett feleségével és két fiúkkal. Hideg, és éjszakázás, ezért megéri végigcsinálni. 250 lakat egy nap, optimális esetben simán teljesíti a melót.

Eljött a január, az első nap. Hideg volt és sötét, egy árva lelket sem látott a híd környékén. Megállt a híd egyik szélén kocsijával, majd nagyot sóhajtott és kiszállt. Vastag anorákban, usankában, orra, és szája elé tekert sállal szállt ki a kocsiból, amelyben termoszban forró teát hagyott. Kinyitotta a csomagtartót és hatalmas erővágót emelt ki belőle, majd egy erős posztózsákot, amelybe majd a levágott lakatokat fogja gyűjteni. Elindult, és elkezdte levágni a lakatokat szépen sorban, találomra. Rettenetes hideg volt, de K. eltökélten végezte munkáját, majd mire végzett karja sajgott, szemét csípte a fagy, tüdejét marta a hideg levegő. Így mentek e januári napok, a lakatok pedig egyre fogyatkoztak. Az igazgató egy alkalommal megtekintette a munka eredményét, és elégedettségét tolmácsolta K. felé. K. pedig csak vágta és vágta a lakatokat, néha meg-megállt, ilyenkor nézte az alvó várost, a halvány éjszakai fényeket és gondolkodott.  Kiváló volt az erővágó, amelynek nem sok lakat állt ellen, mégis, egynémelyeket lehetetlen volt elvágni. K. ezeket meghagyta, és úgy gondolta, hogy akik felrakták ezeket, egészen biztos boldogok maradnak. És a többi? Hát hulljon a férgese, a statisztikák is alátámasztják, hogy lakat ide vagy oda, a házasságok jó része zátonyra fut. Aztán eljött a január vége, és K. szépen teljesítette az előirányzott 5000 darabos számot, sőt túlteljesítette 120 darabbal.

Otthon nagy volt az öröm, hiszen a plusz pénznek ezer helye volt (a nyaralást is beleértve). K. felesége nagyon büszke volt férjére, akinek ínyenc, fenséges vacsorát készített egyik este, hogy megünnepeljék, a különleges munka végét. Remekül sikerült az esete, a gyerekek a nagyszülőknél voltak, így a gyertyafényes vacsora igazán meghitt lehetett. Sokat beszélgettek, nevettek, amikor is a nő, hirtelen kacagva, vicceskedve azt kérdezte K.-tól:

Emlékszel, amikor mi is lakatot tettünk a hídra? Teljesen kiment a fejemből! 20 éve már, szinte gyerekek voltunk! Vajon ott van még? Remélem nem vágtad le!?

K. hirtelen elfehéredett, de erőt vett magán, majd viccelődve elütötte a kérdést. Lefekvés után sokáig nem tudott elaludni, mert baljós sejtelmek, rossz érzések kavarodtak fel szívében…

Balaton

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

M. munka után esett be az okmányirodába, ahol személyi igazolványát szerette volna megújítani. Délután lévén rengetegen voltak, M. az 1399-es sorszámot kapta az automata sorszámkiadó géptől. A kijelzőn az 1374-es szám villant fel, tehát 25 ember van előtte, az okmányügyintézést két idős hölgy végezte. M. hosszú, másfél órás várakozásra számított. Körülnézett. Az emberek egykedvűen meredtek maguk elé, vagy olvastak, vagy a mobiljukat nyomogatták. M. fellapozott pár magazint, de semmi érdekeset nem látott bennük (felvillant 1378-as sorszám), majd nyomogatta a saját mobilját (1382-es sorszám) – bár nem sok mindent tudott vele csinálni, nem úgy, mint a fia. A háttérben a rádió szólt, régi dalok követték egymást szép sorban, de M. nem nagyon figyelt rájuk. Egyszer csak megszólalt egy Cseh Tamás dal. M. fülelni kezdett, sóhajtott, majd behunyta szemét, és hallgatta…

“Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon…“*

A fiú hunyorogva nyitotta ki szemét, a verőfényben eleinte semmit sem látott. Még mindig el volt nehezülve az ebédre elfogyasztott tejfölös-sajtos lángostól. Felsőteste a keresztben létvő matracra tapadt, két lába pedig a meder iszapjába fúródott, ahogy időről-időre lökött magán egy kicsit. Már lassan két órája ringatózott, lassú köröket téve a langyos vízben. Szépen megfordult a 360 fokban a matraccal, és körülnézett. Először a partot látta a hatalmas lépcsős szállodákkal, hajlongó fűzfákkal, napozó, a parton üldögélő emberekkel. Az árnyas fák alatt egy kockás pléden ott ültek szülei és bátya, ha jól látta éppen kártyáztak. Tovább fordult – fürdőző emberek, vízibiciklik, repkedő színes labdák, nevetések, kiáltások, boldog hangzavar. Kisvártatva megpillantotta a túlpartot, messze ott magasodott a tihanyi apátság, amit a Nap arany lepellel borított. Lassan forgott keleti irányba, majd délre, nézte a panorámát, majd a kör bezárult. Néha pocsolta a vizet kezeivel, arcát a langyos hullámokba tartotta. Eszébe jutott, hogy három hét múlva vége a szünidőnek, emiatt egy kissé szorongott, de gyorsan elhessegette a kellemetlen gondolatot. Itt van a Balatonon, matracozik – úgy érezte boldog -, kit érdekel a nyüves iskola? Hirtelen a parton lévő hangszórókon keresztül bemondtak valamit, szülei felálltak a plédről, és integettek neki. Először nem értette a hangszórókból szóló szavakat, de aztán lassan kivette a recsegő hangok értelmét:

Az 1399-es sorszámú ügyfél fáradjon a 7-es ablakhoz!

M. csodálkozva kinyitotta szemét, gyorsan felpattant, és az ablakhoz sietett. Az ablak mögött ülő idős hölgy rosszallóan csóválta a fejét.

– Háromszor szóltam magának! Elaludt, vagy mi?! Merre járt?

– A Balatonon. – válaszolta M., és mosolygott magában.

*Cseh Tamás – A hatvanas évek

Az adminisztrátor

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Knecht Andor lelkiismeretesen végezte munkáját, adminisztrátor volt, egy nagy cég számára rögzítette a ki- és befizetéseket, átutalásokat, a kliensekkel folytatott pénzügyi tranzakciókat. Andor munkájának hála pénzügyi osztály, és az ügyfélszolgálat is rendkívül hatékonyan és zökkenőmentesen végezte a munkáját. Egyik délelőtt az adminisztrációs osztály vezetője behívatta a férfit értékelő beszélgetésre. Andor kissé félve ment be főnöke irodájába, aki nyájasan, mosolyogva fogadta. Hosszan ecsetelte, hogy mennyire elégedett alkalmazottja munkájával, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt csoportjában, cége számára pedig nagyon értékes, produktív munkaerő. A főnöke így zárta mondandóját:

“Maga hihetetlenül pontos, és gyors, majdnem olyan, mint egy gép.”

Andor büszkén, ugyanakkor az elégedetlenség enyhe érzésével ment vissza munkaállomására. A következő napokban egyre különösebben kezdett viselkedni Andor, amit kollégái nem tudtak mire vélni. Andor egyre többet túlórázott, a nap nagy részében nem mozdult el számítógépe elől, legfeljebb gyorsan kiszaladt WC-re, illetve villámgyorsan elfogyasztotta ebédjét a céges kantinban. Egyre kevesebbet beszélgetett kollégáival – és, ha sor is került erre – akkor is csak munkaügyeket hozott szóba. Külsejében is furcsa változások mentek végbe, egyre szögletesebbnek látták munkatársai, amely benyomást nem is igazán tudták volna megfogalmazni, csak valamely homályos sejtelemként bújt meg bennük. Szeme valamilyen különös kifejezést tükrözött, mintha a távolba tekintett volna, és egyre üvegesebbé vált. Úgy hírlett, hogy szakított barátnőjével, akit teljesen elhanyagolt. Munkatársai ennek a ténynek tulajdonították, hogy Andor egyre magába fordulóbb lett, és munkahelyi szociális élete szinte teljesen megszűnt. Teljesítménye azonban hihetetlen mértékben megnőtt, amely ténynek főnöke rendkívül örült, ellenben kollégáit egyre jobban feszélyezte, hogy Andor 70%-kal több munkát képes elvégezni, mint ők. Egyik este hazafelé tartó főnöke kissé aggódva nézte, ahogy a férfi szinte katatón állapotban nézi számítógépe monitorját, és keze villámsebesen veri a billentyűzetet. Végül annyiban hagyta a dolgot, elvégre hadd dolgozzon Andor, amennyit akar. Másnap reggel, viszont az osztályvezetőt, és az adminisztrációs csoport tagjait megdöbbentő látvány fogadta. Andor munkaállomásán egy különös dolgot láttak. Nem is igazán tudták megmondani, hogy Andort, vagy a számítógépét látják. Egy embert, vagy egy gépet? A férfi kétségkívül a székén ült, ugyanakkor feje különös módon eltűnt a monitorban, arcának eleje összeforrt a vibráló képernyővel, több, furcsán átalakított kábel pedig a fejébe csatlakozott. A bemenetek körül gennyes sebek látszottak. Andor ujjai hihetetlen sebességgel a kopogtak billentyűzeten, a hasával összefércelt nyomtató pedig folyamatosan köpte magából a adatsorokat tartalmazó papírokat. Az aggódó embereket Andor fémesen bongó hangon megnyugtatta, hogy nagyon jól van, mondhatni tökéletesen érzi magát, és folytatta a munkát. Egy hét elteltével az adminisztrációs osztály összes munkatársának felmondtak, az osztályvezető pedig némi viszolygás után kénytelen volt megbarátkozni vele, hogy egyetlen alkalmazottja maradt. A cég következő hírlevelében Andort követendő példaként állították minden munkatárs elé.

Panasz

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

“Ugyan milyen isten az, aki hagyja, hogy ilyen megtörténjen?!” “Hogy halhatott meg? Miért engedi ezt Isten?!” Miért engem súlyt a kurva életbe?!“

Isten a mennyei palota egyik teraszán szomorúan hallgatta az emberek panaszait. Leszólt a Sátánnak a Pokolba:

– Nem tudom, hogy miért csak engem emlegetnek, ha valami rossz történik, hiszen te is ott munkálsz közöttük.

– Hát igen, mintha csak nem is én lennék az oka a nyomorúságuknak, mintha bizony nem terjeszteném a romlást. Mindig is vakok voltak, de azt is vedd számításba, hogy feleslegesen adsz nekik reményt, és a marketinged is sokkal jobb az enyémnél.