Címke: rövid-történet

Azok a régi szép idők II.

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

“You could be my luck
Even if we’re six feet underground
I know that we’ll be safe and sound
We’re safe and sound“*

A férfi hangosan hallgatta a zenét a kocsiban, jó tempóban haladt, a gyorsforgalmi úton nem sokan voltak rajta kívül. Este volt már, éppen munkából tartott hazafelé. Nosztalgikus hangulatba került a zenétől, dacára annak, hogy nem szerette igazán az ilyen muzsikát, de valahogy a Safe and Sound érdeke érzéseket ébresztett fel benne. Ha meghallotta, mindig eszébe jutottak a régi idők, főleg a munkával kapcsolatban, mivel ott hallotta mindig ezt a dalt. Felkavarodott a múlt, ellepte a fejét, mindenfele kósza, jó emlék száguldozott benne össze-vissza, amelyek az idő szitáján akadtak fenn. A negatív dolgok eltűntek valahol, kihullottak valahogy ezen a szitán, így tulajdonképpen még a munkája is megszépült. Szóval a délutánokra gondolt, amikor hatalmas erőbedobással, de jókedvűen dolgozott, meg a hatalmas raktárra, ahol több ezer doboz, láda, paletta mozgott nap, mint nap. “Jön az áru, megy az áru, pörög az áru” – ahogy fogalmazott az egyik raktáros. Eszébe jutott egy csomó apró részlet, amit szeretett: az irodát narancsra festő naplemente, a raktár sajátos, fémes szaga, az ott dolgozók nyers, őszinte stílusa, a hatalmas morgó kamionok, bennük izzadt, nevető sofőrökkel, a sok viccelődés, ugratás. Mindez végül is most is megvan, de valahogy fakóbb színben tűnt fel minden. “Öregedek biztos, vagy kiégtem? Vagy 2 év múlva már ez a most is régi szép idő lesz?” Aztán dalnak vége lett, a gondolatok pedig valahol kirepültek a leeresztett ablakokon, a férfi tovább vezetett hazafelé, a felesége felé, a vacsora felé, egy jó sör felé.

 

*Capital Cities – Safe and Sound

A két király

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A hatalmas csata után már csak a két király maradt a véráztatta, kormos mezőn. Ménjeik fáradtan horkantak, tajtékzottak, szájuk véres habot vert. A két király tele volt sebekkel, páncéljuk horpadásokkal, de rettenetes pallósaikat kitartóan tartották maguk előtt. Mindkettőnek a másik birodalmára fájt a foga, hosszú-hosszú ideje harcoltak már egymással. Megsarkantyúzták lovaikat, és egy elkeseredett, utolsó vágtába fogtak, pallósaikat magasra emelték, majd amikor egymás mellé értek, és fém fémnek feszült, szikra pattant, vér serkent…

Peti és Balázs nevettek, ahogy a pallósul szolgáló faágak összetörtek a kezükben, hiába voltak a legjobb svéd acélból. Leszálltak a viharvert biciklijeikről, Peti a Csepel Tacskóról, Balázs pedig a Campingjéről.”Hű lovam, pihenj!“- szólt Peti, majd megpaskolta a bringát, mintha tényleg egy hátasállat lenne. “Enyém a Tóvidék, de birtokul megkapod az egyik horgásztavat!” – folytatta Peti. Balázs fáradtan, beletörődően bólogatott, elfogadta, hogy ezúttal vesztett. A nap lemenőben volt, a szántóföldeket és a közeli bányatavakat sárgás, aranybarna fény lepte be. “Micsoda ország! Nem csoda, ha sajnálod! – nevetett Peti. Balázs csak csóválta a fejét, majd felnevetett ő is. Felszálltak a kerékpárokra, majd tekerni kezdtek, hogy hazaérjenek vacsorára és megnézzenek valami mesét. Nem sokat beszéltek visszafele menet, inkább bámészkodtak ahogy beértek a lakótelepre, a kockaházak erdőjébe, ahol szüleik meg a többi ember tévézett, telefonált, főzött, veszekedett, szerette egymást vagy az erkélyén pihent. Még utoljára megálltak egy játszótéren, ahol megbeszélték, hogy holnap találkoznak az iskolában, ami szintén egy ronda kockaépület volt. Nem sok kedvük volt az oskolához, ahol a pórnép közé kellett vegyülniük, és el kellett viselniük a tanárok fontoskodását. Peti és Balázs azonban ezt is néma méltósággal viselte, mint a nehéz vértet, és sisakot.- Na akkor menjünk haza a várainkba, holnap találkozunk! – intett Peti. – Menjünk, de jövőhéten visszaveszem a földjeim! – intett vissza nevetve Balázs. A két lovas elvágtatott a lemenő Nap arany fényében, a végtelen kőrengetegen álló kockaváraik irányába.

Bukowski

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

screen-shot-2012-09-01-at-11-34-31-pm

 

“…szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jó állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész…”

(Hogyan válhatsz nagy íróvá)

Bukowski tényleg nem adta fel. A legtöbb ember egyszerűen felőrlődik, útközben elszórják az álmaikat, és néha bűntudattal gondolnak vissza arra a valakire, akik igazán szeretettek volna lenni. Megadják magukat, egy kis komfortért, jó melóért, és már végük is van. Nem lesznek focisták, felfedezők, tűzoltók, vagy éppen írók. Ha sikerül a dolog, akkor sincs vége a megpróbáltatásoknak. Van aki olyan íróvá lesz, aki egy kis sikerért simán odadobja a lelkét, a közönségnek adja a tökeit, azok pedig soha el nem fogják ereszteni, ír nekik, mert különben csalódnak benne.  Így aztán a kényelmes “íróság” melegében üldögélhet, szorgalmasan, de erőtlenül írogathat, jobb-rosszabb lapokban publikálhat, decens ingben, zakóban nyilatkozhat, keresztbe tett lábakkal, rosszabb esetben még a hol ilyen, hol olyan hatalomnak is hajlonghat. Ilyenkor eszembe jut, hogy a nagyok soha nem panaszkodtak, írtak akkor is, amikor csak a fióknak, vagy senkinek sem írhattak.

Bukowski végül is idős fejjel lett csak jól menő író, addig viszont szegénységben élt, mindenféle kuli munkát elvállalt és sodródott ide-oda az életben. Nem törtetett, nem csatlakozott írói közösségekhez, nem dörgölőzött senkihez, nem állt semmilyen ügy mellé – csak a szenvedélyével, az írással (meg a nőkkel és piával) törődött. Írt, írt, írt mocsokról, szenvedésről, loviról, az ivásról, nőkről, a mindennapokról… írt, keményen, trágáran, karcosan, kompromisszumok nélkül. Igaza van, amikor azt írja, hogy az írás “nehézsúlyú küzdelem”, iszonyatosan megszenvedett érte, hogy írjon, és író maradjon. Végül ha nem ír az ember, akkor legalább így éljen, állja az ütéseket, mindig keljen fel, ha leütik, maradjon meg a gerince, mindig sétáljon egyenes háttal. A kóklereket kiütik, rájuk nem fog emlékezni senki, csak a bajnokokra. Hát ezt tanította nekem egy piás, őrült író.

A bűn

On Szerző: K.R.Á.itt: A Pokolból..., irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Mielőtt Zoltán elájult, ezt hallotta a fölé hajoló mentőstől – Szívrohama van! Defibrillátort, most! Aztán csak jótékony sötétség telepedett rá…

Valamikor később Zoltán ébredezni kezdett, és furcsa mód nagyon jól érezte magát. Szeme még csukva volt, de különösnek találta, hogy ülőhelyzetben van, feltehetőleg egy nagyon kényelmes fotelben. Kíváncsian kinyitotta a szemét. Egy jellegtelen négyzet alapú, ajtó, és ablak nélküli szobában volt. Előtte egy ódivatú irodaasztal állt, mögötte egy hamuszürke arcú férfival, aki fekete öltönyt viselt, haja pedig pedánsan oldalra volt fésülve. Fekete szemeivel áthatóan figyelte, majd kimért hangon megszólalt.

– Kedves Zoltán! Üdvözlöm a Pokolban, ön meghalt, a halál oka szívinfarktus, élt 45 évet. Jómagam pedig a Pokol 25647-es számú ügyintézője vagyok, aki átsegíti a szenvedés határtalan birodalmába.

Zoltán elkerekedett szemmel bámult, majd kiabálni kezdett:

– Ez valami tévedés! Hívják a feleségem! Hol az orvos!!!

A kétségbeesett férfi már-már felpattant, amikor a semmiből egy majd két méter magas, vér borította farkasfejű démon jelent meg, és visszatolta nagy mancsaival. Ezután, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Az ügyintéző ingatta a fejét, majd csendben várt, hogy a rémült férfi megnyugodjon. Zoltán lassan összeszedte magát, és megpróbálta feldolgozni a helyzetet.

– Uram, miért kerültem a Pokolba? Nem csináltam semmi rosszat!

A 25647-es ügyintéző, elégedetten bólogatott, majd így szólt:

– Ez a fő kérdés! Máris megválaszolom. Lássuk először is a 7 fő bűnt: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Nagyon becsülendő, de ezekben bizony maga vétlen, hiszen hívő ember, és nagyon szépen tartózkodott attól, hogy az emberi természet e túlzásaiba essen.

Zoltán büszkén kihúzta magát. Az ügyintéző higgadtan folytatta tovább:

– Tehát ebből következik, hogy a Tízparancsolatot is sikerült betartania. Ez nagy ritkaság, az emberek nagy része legalább egy parancsolatot megsért, és 3 főbűnben ludas.

Zoltán összevonta szemöldökét és némileg felháborodottan tárta szét karjait:

– De hát, kedves ügyintéző! Akkor én mit keresek itt?!!

A 25647-es ügyintéző megértően bólogatott.

– Megértem a felháborodását, de a helyzet az, hogy mi nem csak e fő bűnök, illetve a parancsolat alapján döntünk. A Mennyei Királysággal történt egyezmény alapján az önmagukat becsapó embereket is mi “kezeljük”, hogy így mondjam. Mi itt a Pokolban illetve a Mennyei Királyság azon a véleményen van, hogy ez az egyik legrosszabb dolog amit magával tehet az ember – így ez is egyfajta bűn, s mint ilyen szenvedni kell miatta.  Önnél kedves Zoltán, nagyon egyszerű a helyzet: titkon mindig író akart lenni, és ha belefogott volna, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotójává válik.

– Honnan tudja…?

– Mi, kérem mindent tudunk…

– Dehát a nagybátyám például vízvezetékszerelő volt, és mindig festegetett… Ő is itt van a Pokolban?

– Mihályra gondol?

– Igen.

– Nos, Mihály mindig is vízvezetékszerelő szeretett volna lenni, gyerekkorától kezdve, a festészetre csupán, mint passzióra gondolt, ennélfogva a Mennyek Országába került. Az a helyzet, hogy önök, emberek hiába foglalkoznak annyit azzal, hogy önazonosak legyenek, mégsem sikerül, pedig mennyiféle elnevezésük van erre a dologra! Lássuk csak: önmegvalósítás, a saját út megtalálása, önkiélés, kiteljesedés, stb. Rengeteg magazint átlapoztunk mi itt lent. Maga a könnyebb utat választotta, inkább lett jól fizetett hivatalnok! Na hát végeztem, most pedig végtelen, szörnyű szenvedést kívánok!

Zoltán ijedten meredt az ügyintézőre, aki az előtte fekvő aktát kezdte lapozgatni. Még megszólalt volna, de Zoltánt a semmiből újra előbukkanó farkasfejű démon megragadta, és az egyik falon nyíló sötét lyukba lökte.

A 25647-es ügyintéző becsukta az aktát, majd a lezárt ügyek feliratú irattartóba helyezte.

 

Szép halál

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Az öregember merengve ült söre mellett a Jobb, mint otthonban. Rosszkedvű nap volt, borongós, nyomott volt az idő, a törzsvendégek csendesen üldögéltek, és várták, hogy jobb legyen. Vannak ilyen napok, az öreg jól ismerte ezeket, ilyenkor legjobb semmibe sem fogni, semmit sem csinálni, ha lehetséges. Majd egyszerre csak elmúlik ez a furcsa, megmagyarázhatatlan rossz. Az öreg mellett egy félig kiivott söröskorsó volt, mellette a jegyzetfüzete, amibe egy sort sem sikerült még írnia. Az írás sem ment ilyenkor, az ihletet is elvitte valami. Miért vannak ilyen napok? – kérdezte magától az öreg, de eddig nem sikerült rájönnie. Rossz bolygóállás? Az emberek neurózisának tömeges kivetülése? Áhh, hülyeség az egész…

Egyszer csak egy muslica szállt az öregember korsójának szélére, majd óvatosan egyre lejjebb ereszkedett a korsó szélén egyenesen a sárgán csillogó sör felé. Az Öregember felvette a tollát, figyelt, és írni kezdett: “A muslica érzete a remek cseh sör illatát, és nem tudott ellenállni az alatta aranylóan csillogó folyadék hívásának. Egyre csak lefelé araszolt, hogy belekóstolhasson a sörbe, de az tömény, sűrű illat teljesen elbódította, és kóvályogva beleszédült az italba. Kétségbeesetten próbált úszni, de egyre több sört ivott, és furcsa boldogsággal töltötte el, nevetett, és közben arra gondolt, hogy meg fog fulladni… Végül mozdulatlanná dermedt, és kimúlt. Micsoda szép, boldog halál – sörben megfulladni…”

Az öregember mosolygott, hogy csak írt valamit. Felolvasta a kocsmában üllőknek, akik nevettek, és elkezdtek egymással tréfálkozni, beszélgetni, rosszkedvük pedig kitakarodott a kocsmából. “Mégsem olyan csapnivaló, ez a nap, elég hozzá egy muslica is, hogy jókedvünk legyen” – gondolta az öreg, és rendelt egy újabb korsó sört.

“Hey now, hey now Don’t dream it’s over”

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Elég pocsék egy nap volt, nagy nyomással, extra nagy stresszel, ordító vezetőséggel, ideges kollégákkal, nyári hőséggel. David felkapta az aktatáskáját, zakóját, és átizzadt ingben rohant a kocsijához. Beült, bekapcsolta a klímát – “elég volt ebből a kurva cégből!” Kihajtott a mélygarázsból, és egy hirtelen gondolattól vezérelve nem hazafelé vette útját, hanem csak úgy, felhajtott az autópályára. Barátnője vezetőknek való csapatépítőre ment, így nem is várta otthon. “Alig látom mostanában” – gondolta, és rálépett a gázra. A fekete Audi meglódult, a motor halkan duruzsolt, a Nap lemenőben mindent aranyfénnyel vont be. David nagyon elégedett volt magával, a mai küzdelmes nappal, hiszen minden szarságot legyőzött. Jó kis üzletkötői munkája volt, és a “mindent leszarok” mentalitásával sikerült görcsök nélkül, gátlástalan közönnyel végeznie a munkáját. Miközben erre gondolt, elhagyta a várost – csupa acél ipari parkok, majd frissen zöldellő szántóföldek suhantak mellette. Mostanában nosztalgikus hangulatban volt, így a 80′-as, 90′-es évek zenéi szóltak a kocsiban – Simple Minds, Tears for Fears, Talk Talk, OMD, Depeche Mode, Crowded House, meg ilyesmik. Keze a kormányon dobolt, néha bólogatott, vagy megpróbált énekelni. Gyerekkorában mindig ezeket a bandákat nézte a tévében, a videoklipes műsorban, aztán meg nagy nehezen megszerezte őket kazettán. Aztán teljesen más lett az ízlése, de mindig jól esett visszatérni ehhez a korszakhoz. Eszébe jutottak a régi nyaralások, amikor lementek a nagy tóhoz nyaralni, vagy a tengerhez, egész nap csak fürödtek, játszottak, pihentek, az apja folyton az anyját ugratta, amin ő meg a húga csak nevettek. Hiányzott neki ez a gondtalan lézengés, viccelődés, könnyedség, már halott szülei, és húga, aki nagyon távol élt. “Végül is csak 60 mérföld ide a tenger…” A kocsi tovább száguldott, az autópályát szegélyező lámpák hosszú fénycsíkokká váltak, az ég, és a csillagok furcsán elmosódtak, különös villódzó, színes fények sisteregtek az ablak körül. “Pedig nem is ittam vagy szívtam semmit…” David furcsán kezdte érezni magát, szorító, tompa fájdalom járta át tagjait, enyhén szédelgett, de tartotta az irányt. Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, és belenézett a tükörbe, és hangosan ordított. Gyerekkori önmaga nézett vissza rá a visszapillantótükörből. Gyorsan megnézte a kezét, és a lábait, amelyek kicsik lettek, pont akkorák, mint amikor tíz éves volt. Furcsa módon mégis leért a lába a pedálokhoz, keze pedig felért a kormányhoz, vezetett tovább és elkezdett kacagni. Fél óra vezetés után elért a nyaralóvároshoz, ahol mindig megszálltak, majd a világoskékre festett tengerparti házhoz hajtott, ahol mindig megszálltak. Óvatosan megállt, lekapcsolta a motort, majd kimászott a kocsiból. Nem érezte magát furcsán, hiába volt megint gyerek méretű. Lehajította magáról a komikusan túlméretezetté vált nadrágját, ingét, cipőjét, csak az alsónadrágja maradt rajta, ebben futott a tenger felé. Leült a parton, és sokáig nézte a morajló tengert, a csillagokat, a sötét hullámokat. Egyszer csak hangokat hallott, a házból jöttek, és furcsa, de ismerősek voltak. “Kisfiam! Gyere be, nagyon késő van már! Túl sokat bámulod a tengert!” David elkerekedett szemmel nézte szüleit, és húgát, ahogy kilépnek a házból, gyorsan felpattant, és odaszaladt hozzájuk, apja nyakába ugrott, majd sírni kezdett. Sokáig folyt a könnye, aztán szép lassan megnyugodott, apja bevitte a házba, befektette az ágyba, és mély, megnyugtató hangján mesélt neki. David nem akarta, de végül csak elnyomta az álom… Másnap a tengerparton ébredt, “felnőtten”, egy szál alsónadrágban, kócosan. Rettenetesen fájt a feje, szemei égtek, az ég furcsa színekben játszott a felkelő Nap fényében. Kétségbeesetten nézett körül. Kocsija sértetlenül állt a part melletti parkolóban, ruháival együtt, a tengerparti ház azonban teljesen üres volt.

“Hey now, hey now Don’t dream it’s over” (idézet a Crowded house – Don’t dream it’s over című dalából)

Szerelem

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A nő egyedül ült egy padon a park szélén. Éppen az elmúlt éveken gondolkodott, amit nem éppen így tervezett, amikor tinédzser volt. Mert munkája az volt, amit szeretett, meg volt egzisztenciája, lakás, karrier, barátok, csak éppen a Nagy Ő nem volt sehol…  Azt gondolta, a boldogság majd megtalálja, keresgél egy kicsit a rengeteg férfi között, és majd csak megleli azt, akit neki teremtettek, vagy éppen fordítva, rá találnak. Egyébként mindenki így gondolkodott körülötte, a szülei, a barátnői, meg az összes magazin, a filmek – jön majd egy rendes férfi… A karma, az univerzum, Isten, vagy életmódtanácsadó könyvek sem segítettek, és úgy tűnt, hogy nem akarnak. Hűtlenek, hülye macsók, gyerek-férfiak okoztak neki csalódást, egymás után, egyre csak növelve kétségbeesését. Eleinte magát hibáztatta, de dolgozott önmagán, megerősödött, éberen figyelte magát, és a világot, de így sem lovagolt be az életébe a “herceg fehér lovon“. Ezen már csak mosolygott, mivel már tudta, hogy jó esetben csak besétál majd valaki… Csak sétálna már… Mintha a vágyott boldogság elrejtőzött volna a hétköznapi teendők ismétlődő snittjei, a város óriási, szürke épületi, a nyüzsgő, ideges embernyáj, a háza előtt álló vén fák lombjai mögött, csakhogy ne találja meg soha. Mert az évek peregtek, és a keresés, a várakozás egyre nehezebbé vált, mintha egy boldog párkapcsolat, a nagy szerelem csak az ócska, kihipózott hollywoodi mesékben, meg cukormázas, gejl bestsellerekben létezne…

…aztán 32 évesen megtalálta, nagyon hirtelen azt az érzést, amit annyira hiányolt. Megtalálta őt, aki megbízható, vele van mindig, ha baj van, kérdés nélkül kitalálja mire van szüksége, hűséges, mindig lehet rá számítani, de nagyon vicces is tud lenni. A nő ült a padon, és észrevette őt, ahogy lelkesen szalad felé. Marcikám!!! Kiskutyám! A fürge yorkshire terrier az ölébe ugrott, és fejét a nő hasába fúrta, aztán leült az ölébe, és vidám gombszemeivel nézte őt. – Ejh de szeretlek, Marcika! Persze Marcinak nem annyira örültek a szülők, akik már egy unokát szerettek volna dédelgetni egy szőrpamacs helyett, a barátnői is csak húzták a szájukat, mivel nem voltak nagy “kutyások”. De őt ez nem érdekelte, gondoskodott az ebről, sokat sétált, kirándult, sőt utazott is vele, ő pedig túlcsorduló, önzetlen szeretettel hálálta meg a törődést, ahogy egy jó kutyához illik. Most így ültek Marcival a padon, boldogan szemlélődve, amikor váratlanul hozzájuk lépett egy magas férfi, akit még soha nem látott a környéken, kezében póráz, annak végén egy békésen álldogáló törpesnaucerrel. A férfi megszólította a nőt: Hello! Aranyos kutyusa. Mi a neve?

Zoli és a Rubik kocka

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Károlyka az 5./A osztály legjobb tanulója volt, ennek minden előnyével, és átkával együtt – hiszen míg a tanárai szerették, addig osztálytársai a hierarchia legaljára taszították őt. Károlyka persze a maga hasznára tudta fordítani, hogy eminens. Azzal, hogy megírja más leckéjét, illetve suttyomban segít a dolgozatoknál osztálytársainak, sikerült megvásárolnia nyugalmát. Ettől függetlenül érezte a felé áradó megvetést, és irigykedve figyelte kerek szemüvege mögül az osztály jóindulatú, hatalmas erejű melákjának, Zolinak a népszerűségét. Nem értette, hogy miért kedvelik a pirospozsgás óriást, aki minden hülye viccen harsányan nevetett, és meglehetősen nehezen vette a tanulás állította akadályokat.”Miért nem szeretnek engem? Okos vagyok, mindenre tudom a választ, megnyertem a városi matekversenyt…!” Károlyka egyre jobban haragudott Zolira, aki egyébként nem bántotta őt, sőt titokban még fel is nézett rá esze miatt. Károlyka haragja azonban egyre csak nőtt, egészen akkorára, hogy álnok, sunyi tervet szőtt az óriás ellen. Az osztály eminensének egyik kedvenc játéka a Rubik kocka volt, amit 30 másodperc alatt sikerült visszaforgatnia sovány tudóskezeivel az alapállapotába. Károlyka egyik nap bevitte kockáját az iskolába és elkápráztatta az osztályt tudományával. Senki nem tudta olyan gyorsan forgatni a kockát, mint Károlyka, és aki megpróbálta, az megszégyenülten kullogott vissza a padjához. Károlyka ezután Zolihoz lépett, és felé nyújtotta a kockát. Zoli nem örült a kihívásnak, és tudta, hogy egyáltalán nem fogja tudni visszaforgatni a kockát, hiszen számtalanszor megpróbálta otthon, de egyszerűen soha nem ment. Szőke, pufók feje egyre vörösebb lett, Károlyka pedig sunyi elégedettséggel figyelte a nagydarab fiú zavarát. Zoli arcán valami felismerésféle suhant át, eszébe jutott ugyanis amit Nagy Sándorról és a Gordiuszi csomóról tanultak. Széles mosollyal elvette a kocát Károlykától, és így szólt:  “Te 30 másodperc alatt rakod ki a Rubik kockát, én viszont 1 másodperc alatt baszom szét!” Zoli nagy erővel a földhöz vágta a kockát, ami hangos csattanással darabokra esett szét. A melák gyerek elégedetten karba fonta karjait, és nyugodtan, mosolyogva nézett Károlykára, az osztály többi tanulója pedig hangosan nevetett és kiabált: Ez az! Hejj, hejj! Zoli a király!

Filozófusok kertje

On Szerző: K.R.Á.itt: egy fotó/egy sztori, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A férfi részegen támolygott a Gellért-hegy oldalában, és egyszer csak nyolc, sötét kísérteties alakra lett figyelmes az langyos, nyári éjszakában, a halványan világító lámpák gyér fénypásztái között. Közelebb botorkált, és nagy nehezen nyolc szobrot számlált meg. Hunyorgott, és megnézte, hogy mi van kiírva a szobrokhoz: Filozófiai kert. Végignézegette a szobrok alatti fémtáblácskákat, – ami nem ment egy könnyen – az alábbi nagy emberek neveit olvasta le róluk: Ekhnaton, Jézus, Buddha, Lao-ce, Ábrahám, Assisi Szent Ferenc, Daruma (Boddhidarma), Mahatma Gandhi. “Micsoda illusztris társaság!” – gondolta, és leült közéjük a földre, miközben figyelte a várost, hányingerrel küszködött, fájt a feje, és szomorkodott egy sort a gondjain. Egyszer csak halk sustorgásra lett figyelmes, mintha halk beszédet halott volna. Képtelenségnek tűnt, de úgy hallotta, hogy a szobrok hozzá beszélnek. Felkelt és óvatosan odament Eknatonhoz, és fülét a szobor szájához tartotta. Eknaton így szólt: „A földre a halál sötétsége borul”.  A férfi rémülten elhátrált, és szobortól szoborig lökte magát, de közben meghallotta, mit súgnak neki a rég holt férfiak.

Jézus ezt súgta: “Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Boddhidarma ezt súgta: “Mindenki ismeri az utat, mégis kevesen járnak rajta.“

Buddha ezt súgta: “a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés…”

Lao-ce ezt súgta: “Minél többet tudsz, annál kevesebbet értesz.”

Assisi Szent Ferenc ezt súgta: “A Mennyország a pokol kapujánál van.”

A férfi már nem hallotta mit ismételget Gandhi és a fekvő Ábrahám szobra, mert sikerült elég távol evickélnie furcsa csoporttól. Rémülten nézte a fekete szobrokat, akik még mindig beszéltek hozzá. Aztán elájult, a város elsötétült, a világ elsötétült, minden elsötétült.

Larry és Pete

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Forró nyári nap volt, Larry egy parkban ült, egy padon, egy hatalmas, árnyat adó platán alatt. Rövidnadrág, egy ócska, de viszonylag tiszta póló, és szandál volt rajta, a pad mellett ott volt Larry bevásárolókocsija, mindenféle kacattal (esőkabát, konzervek, újságok, üres sörösüvegek, stb) megpakolva. Larry hajléktalan volt. Most is éppen ezen gondolkodott, és hosszú szakállát simogatta közben. Elég szerencsétlenül alakultak a dolgok: jelzálog, válás, alkoholizmus, egy kis munkanélküliség – és már az utcán is találta magát. Végül is túléltem, és a piáról is nagyjából sikerült lejönni… Apró örömök, mint ez az árnyákos fa… Így üldögélt és morfondírozott Larry, amikor a közeli parkolóban megállt egy fekete BMW, és kiszállít belőle egy kövérkés, jól öltözött fickó. Larry felismerte egyik régi kollégáját, aki – úgy tűnik – megcsinálta a szerencséjét. Már akkor is látszott, hogy többre fogja vinni, amikor a gyárban művezetők voltunk… Larry gondolt egyet, és elkiáltotta magát:

– Hé Pete! Hello! Larry vagyok, megismersz?

Pete odapillantott, de gyorsan elkapta a fejét, és kissé zavart arckifejezéssel berohant a szemben lévő irodaépületbe. Larry nem volt túlságosan csalódott, számított a dologra, úgyhogy nyugodtan üldögélt tovább…

…aztán a következő napon jött az Apokalipszis. Legalábbis így nevezte a kevés túlélő, aki megmaradt utána. Háború, vírusfegyverek, járványok, anarchia… Az egész nagyon gyorsan történt, olyannyira, hogy az emberek többségének fogalma sem volt róla, hogy mi ez az egész. Larry meg néhány hajléktalan haverja a káosz kitörésekor felmenekült a hegyekbe, a zord, és hatalmas erdőkbe. Ez minden gond nélkül sikerült nekik, mivel az egymást öldöső embereket továbbra sem érdekelték a hajléktalanok. Egészen jól elvoltak az erdőben, ahol más élelmesebb, és szerencsére jóindulatú emberrel is találkoztak, akikkel aztán együtt vadásztak, gyűjtögettek, és kezdetleges hajlékokat építettek. Lent rettenetes mészárlás folyt, ólmos füst és halál szállt a biztonságos hegyek felé. Aztán csak félelmetes csend maradt, a városok fényei kihunytak, a rádió csak sistergett… Hónapokkal később páran elhatározták a “fentiek” közül, hogy körülnéznek a lenti világban. Larry is így tett. Borzalmas volt, amit ott talált, csak komor, fekete romokat, rengeteg halottat, és néhány kétségbeesett, lompos, rettegő túlélőt. Larry segített akinek tudott, és hasznos tanácsokkal látta el a megmaradt embereket, akik nagyon hálásak voltak a férfinak. Larry szerény maradt, és azt mondta mindenkinek, hogy: az Apokalipszis előtt is ugyan ezt csináltam – csak túléltem haver… Larry önbecsülése visszatért, és méltóságteljesen tolta maga előtt kiszolgált bevásárlókocsiját, és járta szomorúan a halott világot, ahol mindenki hajléktalanná vált. Egy nap, egy már rég halott városban az üszkös romok között egy fekélyekkel, és gennyedző sebekkel borított, csont és bőr férfi szólította meg Larry-t.

– Hé Larry! Hello! Pete vagyok! Nem ismersz meg?

Larry megállt, hosszan nézte a vézna roncsot, majd lassan nemet intett a fejével. Ezután benyúlt a kocsijába, kivett két babkonzervet, az út szélére tette, majd megindult és tolta tovább rozoga bevásárlókocsiját.